40. fejezet - Our last day in London

/Az utolsó napunk Londonban/

Új fejezet. 
Hát, igen. Eltelt egy hónap, így
Amynek és Timinek haza kell mennie, 
de a történetnek még nincs vége. (; 
A fejlécet köszönöm Rékának! <3 :)

*Timi szemszög*

A reggeli napfény első sugaraira ébredtem. A fedetlen ablakon könnyedén beszökött a fény. Egy pillanatra el is vakított, mielőtt hozzászokhattam volna. Minden olyan békés volt körülöttem. Jólesően aprót sóhajtottam, amikor Harry gyengéd ölelését éreztem a derekam körül, miközben a mellkasán pihentem. Még álomba merülve is tudja, hogy ott vagyok, vigyáz rám. Ez mosolygásra késztetett. A szobában végignézve egy fáradt, diszkrét ásítás hagyta el a számat. Hát igen, azt hiszem nem volt a legjobb ötlet, hogy hajnalig fennültünk. De mit tehettünk volna? Holnap hajnalban már minden más lesz.

 Rápillantottam a másik kanapén békésen alvó Niallre és Amyre. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogyan őket néztem. (Este csak kihúztuk a nappaliban levő két kanapét, és azon aludtunk el, mert már túl fáradtak voltunk más lehetőséghez.)
- Hm - motyogta Harry álmos hangon, mire visszadőltem a mellkasára.
Pár hajtincse hozzáért az arcomhoz, ahogy közelebb hajoltam hozzá, hogy megpuszilhassam. Ajkaim érintésére megrebbentek a szempillái, majd szikrázóan zöld szemei kinyíltak.
- Jó reggelt!
- Csak jó lehet, ha melletted ébredek - mosolyodott el, majd apró csókot lehelt ajkaimra.
Mindketten felültünk, majd pár másodpercig csak bámultunk magunk elé.
- Az utolsó napunk - szólalt meg végül Harry szomorúan.
- Nem akarok hazamenni - bújtam hozzá, mire visszadőltünk az ágyra; a takaró puha anyaga eltakart minket a külvilágtól, amikor Harry magunkra húzta azt.
- Nincs más választásunk - mondta halkan. - Te hazamész, én meg Amerikába. És hirtelen több ezer kilométer fog elválasztani minket - hunyta le a szemeit, miközben ujjaival apró köröket rajzolgatott a pólóm által fedetlen hasamon.
- Nem tudom, mennyi ideig leszünk távol egymástól, és ez nyugtalanít - mondtam, ezalatt szembefordultam Harryvel, hogy láthassam az arcát.
Karjai ösztönösen a derekam köré fonódtak, miközben egymás szemébe néztünk. Tanácstalanok voltunk.
- Fel kéne kelnünk - javasoltam.
- Ne, még maradjunk - húzott közelebb magához.
- De rengeteg dolgunk van - figyelmeztettem.
- Az a rengeteg dolog tud várni. Én viszont nem engedlek el soha többé - mosolyodott el, majd egy egyszerű mozdulattal fölém került.
Karjaival a két oldalam mellett támaszkodott, miközben egymást néztük. Göndör fürtjei kócosan lógtak a homlokába, ajkait enyhén harapdálta, ezalatt zöld szemei engem fürkésztek. A látványától hevesen dobogott a szívem...
 Idilli pillanatunkat egy telefoncsörgés törte meg, amitől összerezzentem. Harry összevont szemöldökkel vette le rólam a szemét, hogy a hang irányába nézhessen, majd felkapta a telefont.

***

- Komolyan, egyszer kinyírom a menedzsert - dőlt vissza mellém Harry durcásan, mint egy kisgyerek, akitől épp elvették a fagyiját. Az ő esetében a kellemes reggelét.

- Fél óra múlva a stúdióban kell lennünk, megbeszélésen. Louis, Liam és Zayn már ott vannak - ismertette a tényt. - Sajnálom - harapdálta a szája szélét. 

- Semmi gond, Amynek és nekem úgyis pakolnunk kell - mosolyodtam el.

- Hol kell lennünk és mikor? - kérdezte álmosan Niall. 

Az ágy szélén ült és fáradt tekintettel nézett ránk a válaszra várva. Egyik keze Amy derekán pihent, aki mellette ült és a vállára hajtott fejjel révedt maga elé. Ők is elég fáradtnak tűntek. Nem csodálom, alig aludhattunk vagy 5 órát. 

- A stúdióban, fél óra múlva - ismételte meg Harry.

- Uhh - motyogta Niall ásítva.

***

Miután a fiúk elhagyták a lakást, Amy és én lázas pakolásba kezdtünk. Összeszedtük minden holminkat, kitakarítottuk a szobákat, a konyhát és a fürdőt, végül fáradtan dobtuk le magunkat az egyik ágyra, ahogyan egy hónappal ezelőtt is tettük. Csak akkor még teljesen más érzésekkel.

- Minden a helyén - jelentette ki Amy halványan mosolyogva.

- Igen, végre - nyújtottam felé a kezem, majd pacsiztunk.

- A fiúk amerikai turnéra mennek, mi meg haza - nézett ki az ablakon Amy szomorú mosollyal. Azt hiszem, próbálta az emlékezetébe vésni London páratlan kilátását.

- Sok-sok kilométerre innen - léptem az ablakhoz én is. - Viszont nagyon büszke vagyok rájuk. Amerika nem kis teljesítmény.

- Igen, én is - bólintott Amy elmosolyodva.

A reggel további részében rengeteg fotót készítettünk a lakásról, rólunk és környékéről. (Mintha az elmúlt időben nem tettük volna ezt rengetegszer...) Délben Lolóval, Abe-bel, Rikkivel és Clarával ebédeltünk egy közeli étteremben. Mindegyikük sajnálta, hogy el kell mennünk, de tudtuk, hogy nem ez a világvége; biztosan fogjuk tartani a kapcsolatot.

- Timi, beszélhetnénk? - kérdezte Clara. 

Bólintottam, majd pár lépést megtéve távolabb sétáltunk az asztaltól.

- Ó, most jut szembe, hogy te tegnap este nem is jöttél haza. Hol aludtál? - kérdeztem, mivel hirtelen eszembe jutott.

- Liamnél. De szigorúan külön ágyban - mondta, majd mindketten elnevettük magunkat.

- Mi van most köztetek? Megbeszéltetek mindent tegnap? - faggattam.

- Igen. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk együtt - bólintott óvatosan.

- De...?

- Valamiért néha az jár az eszemben, hogy nem fog működni - harapott az ajkába. - Tudod, ez az egész Danielle dolog... 

- Figyelj. Tudom, hogy Liam nem játszana soha egy lány szívével, főleg nem a tiéddel. Biztos vagyok benne, hogy valódiak az érzései irántad - mondtam mosolyogva.

- Tényleg így gondolod? - mosolyodott el ő is, miközben halványan elpirult.

- Teljes mértékben - kacsintottam.

- Akkor megnyugodtam valamennyire. Amúgy mondani akarok valamit, azért hívtalak félre - váltott témát.

- Igazad van, tényleg. Mi lenne az?

- Tudod, a szüleimmel úgy volt megbeszélve, hogy addig maradhatok itt, amíg ti. Szóval ha ti holnap hazamentek... Nekem is azt kellene tennem. Visszamenni Olaszországba. 

- Erről teljesen meg is feledkeztem! - néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Semmi gond, tudom, hogy így is sok minden járhat a fejedben... Ami meg engem illet, beszéltem a szüleimmel és maradhatok még. Kivenném a ti lakásotokat, ha nem gond.

- Persze, hogy nem az. Örülök, hogy ilyen jól érzed magad Londonban - öleltem meg Clarát. - És meddig maradsz?

- Nem tudom. Azt majd idő közben eldöntöm - vonta meg a vállát elmosolyodva.

***

A fiúk visszaértek a stúdióból, majd rohantak próbálni a ma esti koncertre. Rikki és Loló velük mentek, Abe és Clara viszont nekünk segített teljesen összepakolni.

A srácokkal késő délutánig nem is találkoztunk, amitől viszonylag rossz kedvem lett, mivel belekóstolhattam abba, milyen lesz nélkülük huzamosabb ideig (főleg Harry nélkül). És egyáltalán nem tetszett az érzés...
Este egy taxi érkezett a lakásunk elé, ami elvitt minket (Amy, Abe, Clara, én) az O2 arénába, ahol a fiúk koncertje lesz.
Mindannyian az öltözőszobában voltunk, ahol a fiúk kaptak még pár eligazítást, bár nem volt túl sok szükségük az emlékeztetőkre, hiszen már eléggé rutinosan mozogtak a színpadon. Mondhatni, a vérükben volt. Mi, lányok nem akartuk zavarni őket, így pár lépéssel távolabb álltunk és csak néztük, ahogyan mindenki a 1D körül sürög-forog.
- Ha akartok, feljöhettek velünk a színpadra - ajánlkozott Louis poénkodva, Paul összevont szemöldökkel fejezte ki nemtetszését az ötlet ellen, de ezt meg tudtam érteni...
- Szerintem ezt most inkább kihagyjuk - mondta elmosolyodva Rikki.
- Ti tudjátok - vigyorgott Zayn. - De legalább a színpad mellől nézzétek.
- Ott nem lát minket senki a közönségből? - kérdésem inkább megállapításnak hangzott.
- Úgy, ahogy mondod - bólintott Liam.
- Akkor oké, onnan nézünk titeket - egyeztünk bele.
Egy folyosón haladtunk végig, majd a srácok megálltak a színpadot tőlünk elválasztó pár lépcsőfok előtt. A rajongók leírhatatlan energiáját innen is érezhettük. Az adrenalinszintem még nekem is megemelkedett, pedig nem én fogok kiállni a több ezres közönség elé. A banda jókedvűen, de összpontosítva várta a kezdést jelző utasítást. Még volt időnk egy gyors csapatölelésre, majd mind az öten eltűntek a szemünk előtt. Mielőtt Harry a színpadra lépett volna, hirtelen visszafordult és tekintete megállapodott rajtam.
- Szeretlek - olvastam le a szájáról, miközben kacsintott egyet, majd ő is berobbant a színpadra. A hasamban nyugvó pillangóim vad szárnycsapkodásba kezdtek tettétől. A mellkasomban csak úgy dörömbölt a szívem, miközben a 1D belekezdett az első dalba.

***

Miután elénekelték a One Thinget, Niall elmosolyodva felénk pillantott, majd megragadta mikrofonját és végignézett a rajongókon.

- Tudjátok, ez az utolsó itthoni koncertünk. A következő már egy másik kontinensen lesz. Amerikában. Szinte el sem hisszük, hogy ekkora lépés előtt állunk, és ezt nem győzzük meghálálni minden egy rajongónknak, azaz nektek - mondatait fülsüketítő ováció övezte. - Lesznek változások és új kihívások. Amerika minden bizonnyal más lesz... De vannak olyan dolgok, amik állandóak maradnak és mindig fontosak lesznek számunkra... - a tekintetét újra a színpad mellé vezette. Harry is követte mozdulatát.
Amyre és rám néztek.

39. fejezet - Our love fights the distance

/A szerelem legyőzi a távolságot/

Update:
- a bevezető + szereplők rész változott/bővült
- az angol fejezetcímek magyar megfelelőjét 
rögtön a cím alatt olvashatjátok
Új fejezet, nektek. 

Komizni, pipálgatni!:)) 

Please. *-*

*Timi szemszög*
A húsok egy része valóban elégett, így azt nem is akarta senki megenni. Niall sajnálta persze a legjobban, hogy ki kell dobni őket. Ed rendelt pizzát, és ott volt még a zöldség-mix a húsokhoz.
Nevettünk, eszegettünk, beszélgettünk... akárcsak az átlagos emberek egy sütögetésen. Minden gondolatommal azon voltam, hogy távol tartsam magamtól az érzést: hamarosan haza kell utaznunk.

*Clara szemszög*
Liam elnézést kérve a kert végébe sétált fogadni egy telefonhívást. Egy pillanatra néztem csak utána, de nem tudtam levenni róla a szemem. Még mindig előttem lebegett a kérdés: Miért? Miért nem beszél velem? Miért nem magyarázza meg? Miért... Sóhajtottam egyet, majd odasétáltam hozzá. Nem arról volt szó, hogy kihallgatom, nem is ezért mentem oda. Megvártam, míg befejezi a telefonbeszélgetést, majd elé léptem.
- Liam.
- Clara - mosolygott rám halványan. - Mit szeretnél?
- Beszélni veled - néztem a szemébe. - Mert pont ez az. Nem tudom, mit szeretnék, mivel nem tudom, mi van - mondtam.
- Jó, szerintem üljünk le ide előbb - mutatott Liam a ház mögött levő padra. Leültünk, majd kérdőn felém fordult.
- Tudod, miről beszélek, nem? - kérdeztem kicsit kínosan, miután ő nem szólalt meg.
- Nem, Clara, tényleg nem tudom - tiltakozott kicsit hevesebben a kelleténél.
- Liam - szólaltam meg végül. Elhatároztam, hogy most vagy soha. - Miért csinálod ezt velem? Tudom, hogy ez nem véletlen. Azóta nem beszélsz velem, csak minimálisan. Nem keresed a társaságom, valósággal kerülsz. Úgy viselkedsz, mintha megbántottalak volna, vagy nem is tudom. És kerülöd a témát - fakadtam ki. - Miért? - kérdeztem végül.
Liam egy pillanatig a közelben álló fa zizegő leveleit bámulta, majd sóhajtott egyet és a szemembe nézett.
- Clara, tudni akarod? Akkor elmondom - bólintott. Az arckifejezésétől egy furcsa érzés kerített hatalmába.  - Azért nem beszélek veled, nem keresem a társaságod, mert nem tudom, mit érzel. Nem akarok semmit elhitetni veled. Érted? Nem akarom, hogy azt hidd, miattad szakítottunk Danielle-el - mondta őszintén. - Mert érzek valamit irántad, ezért nem akarlak megbántani. Mert nem tudom, mit érzek még Danielle iránt. Fáj, de nem úgy, ahogy bárki is gondolná. Az fáj, hogy hogyan lett vége köztünk. Mert én szerettem. Legalábbis egy darabig tényleg így gondoltam - nézett egy pillanatra félre. - Aztán jöttél te és minden megváltozott. Minden beszélgetésünk, nevetésünk és együtt töltött percünk után egyre jobban kezdtem másképp nézni rád. Nem csak... barátként. De minden pillanatban a gondolataimban járt Danielle. Őt sem akartam megbántani - nézett pár pillanatig a földre, miközben az ajkát harapdálta. - Bárcsak tudtam volna, mit történik valójában... De erre nem ébredtem rá időben. És egy idő után téged okoltalak. Azért, mert már nem úgy gondolok Danielle-re. Azért, mert te ébresztettél rá az igazi érzéseimre - mondta, majd felsóhajtott. Azért, mert beléd szerettem - suttogta, miközben bennem egy pillanatra megállt az ütő.
Mialatt beszélt néha még levegőt venni is elfelejtettem. Liam érez valamit irántam? Millió gondolat cikázott az agyamban egyszerre, amitől egy pillanatra meg is szédültem, miközben lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam, Liam érzelemdús tekintetével találkoztam először.
- Te akartad tudni - bólintott halványan mosolyogva Liam, majd felállt. - Egyszer úgyis megtudtad volna - nézett egy pillanatra rám, majd visszaindult a többiekhez.
- A reakciómra nem is vagy kíváncsi? - kérdeztem, mire megfordult.
A füvet nézve álltam, amikor meghallottam közeledő lépéseit. Hirtelen elmosolyodtam és felnéztem. Liam ajkai is felfelé görbültek, ahogy megállt előttem, majd közelebb hajolt hozzám. Ismerős illatától pillangók ébredtek a hasamban, miközben megragadtam az ingét. Liam apró csókot lehelt az ajkaimra, amitől szinte teljesen elveszett a türelmem és mohón csókoltam vissza. Pár pillanatig egymás szemébe néztünk, majd eddigi "rejtekhelyünket" elhagyva, visszasétáltunk a többiekhez.
- Hé, már minden rendben köztetek? - nézett ránk mosolyogva Louis.
- Nagyon is - bólintott Liam, miközben újra társaságunk közé ültünk.
- Összejöttetek, mi? - poénkodott röhögve Niall, majd az elpiruló arcunkat látva abbahagyta a nevetést. - Ti összejöttetek! - kerekedett el a szeme, majd szélesen elvigyorodott.
Én közben Liamre néztem, mivel nem tudtam, hogy tényleg ezt jelentette-e a csókunk vagy sem. Ő is ugyanígy tett, így összefonódott a tekintetünk. Liam szemeiben egy kérdést láttam formálódni. Tudtam, mire gondolhat. Elmosolyodtam. Az ajkai elnyíltak egymástól, ahogyan felfogta, amit sugallni próbáltam, majd hirtelen elnevette magát és Niallre nézett.
- Igen - mondta. - Megpróbáljuk - mosolyodott el.
- Ó, szóval ennyire rendben van minden - bólintott Harry vigyorogva.

***

*Timi szemszög*

[késő délután]

Amikor már hűvösebb kezdett lenni a levegő, jobbnak láttuk befejezni a grillpartit, így elbúcsúztunk Edtől. Loló Georgehoz vitette magát egy taxival, Rikki és Louis esti filmnézés-maratont terveztek, Liamre és Clarára egy kiadós beszélgetés várt, Abe és Zayn sétálni indultak. Niall és Amy nem terveztek semmi estére, ahogy mi sem, így megbeszéltük, hogy a fiúk átjönnek az Amyvel közös lakásunkba.

A nappaliban ültünk, a szőnyegen. Körülöttünk rengeteg chipses zacskó, ropis és pizzás doboz tornyosult, miközben beszélgettünk. Mindenről. A jövőnkről. A következő napokról. A nyárról. A távolságról. A hiányról... 

Azt hiszem, sosem akartam még ennyire, hogy tovább tarthasson ez az egy hónap. Hogy később kelljen hazautaznunk. Hirtelen rengeteg minden kötött ehhez a városhoz: az emlékektől kezdve a barátságokig.
Minden.
London a szívemhez nőtt, minden kis részletével együtt. Ugyanezt érezhette Amy is, ahogyan Niall óvó ölelésében ült, akárcsak én Harryében.

Mind a négyen kétségbeesve kapaszkodtunk az utolsó napokba, amiket egyelőre együtt tölthetünk, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő. Két kapcsolat, melyre ugyanaz a sors vár... Választóút elé néztünk, amire egyikünk sem volt felkészülve. Nem tudtuk, milyen távkapcsolatban élni, hiszen nem nagyon volt tapasztalatunk hasonlóban.

*Niall szemszög*

A nyár elején csak azt gondoltam, hogy ez is csak egy következő fergeteges nyár lesz. Tele fellépésekkel, bulikkal, díjátadókkal, stúdiózással... Csak egy átlagos nyár. De amióta megismertem Amyt, vele kapcsolatban semmi sem átlagos. A kapcsolatunk sem. Nem csak egy tiniszerelem vagy egy nyári kaland, ami szertefoszlik az ősz első elsárgult, lehulló leveleivel. Ennél sokkal több. Legalábbis ezt remélem.
És végignézve Harryn és Timin, tudtam, hogy ők sem éreznek másképp...