29. fejezet - Egy vég sokszor egy új kezdetet jelent...

Több, mint 2000 oldalmegjelenítés! *-* Köszönöööm. :))

 Nagyon sajnálom, hogy ilyen ritkán írok új fejezetet, 

csak hát 8.-os vagyok. :S (Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.) 

De most, a második félévben igyekszem (sokkal) aktívabb lenni. :) xx

- Az ott nem... - nézett Liam hirtelen jobbra, mire mind arra fordultunk.

*Liam szemszög*

Azt hittem rosszul látok, így hitetlenül megráztam a fejemet. De nem. Jól láttam: Danielle sétált felénk egy férfivel az oldalán. Láthatóan boldog volt, amikor a pasas rákulcsolta ujjait az övére. Még nem vettek észre minket, így - vészesen közeledve felénk - fesztelenül sétáltak. Könnyek gyűltek a szemembe - és nem is értettem, mégis miért - a torkom is elszorult. Hazudott volna nekem? A kérdés fájdalmasan cikázott az agyamban. Láttam, hogy a többiek arcáról is lehervadt a mosoly. Clara az ajkába harapva nézett hol rám, hol Dani-re. És ekkor Danielle kezéből kiesett a kávés papírpohara. A barna folyadék szétfolyt a világos kővel kirakott sétányon. Elkerekedett szemekkel nézett az enyémbe. A szája megremegett, majd zavarodottan torpant meg.

-...Dani? - simította végig a karját összevont szemöldökkel a pasas.
Danielle megszakította összefonódott tekintetünket és összezavarodva nézett rá, de nem mondott semmit. Amy, Niall, Zayn, Abe és Clara közben távolabb mentek és elfoglalták magukat.
- Ne haragudj, egy pillanat és jövök... - motyogta Danielle a rá értetlenül bámuló alaknak.
Tétova léptekkel közeledett felém, majd megállt tőlem egy méterre.
- Dani... - néztem fel rá.
- Liam én... ez nem az aminek látszik - túrt göndör fürtjei közé.
- Igazad van. Tényleg nem az - néztem a szemébe megvetően. - És még te hagytad, hogy magamat hibáztassam miattunk? Nem ilyennek ismertelek, Dani - döntöttem oldalra a fejemet.
Csak álltunk ott és nem szóltunk semmit. Éreztem, hogy szinte minden szempár ránk szegeződik, de nem érdekelt.
- Ezt meg kell beszélnünk - lépett közelebb Dani.
- Nincs semmi megbeszélnivalónk - álltam fel a szökőkút széléről. - Akkor kellett volna megbeszélnünk. Már semmi értelme. Csak rontasz a helyzeten - mondtam. - Egyáltalán ki ő? Egy francia fiú? Talán egy táncos? - böktem a sétányon várakozó hapsi felé.
- Nem, fényképész - suttogta halkan Danielle, majd szemei újra az én tekintetemet keresték. - El akartam mondani - nézett rám könnyes szemekkel. - De amikor újra megláttalak és megöleltél... nem volt szívem hozzá - mondta. - Sajnálom, Liam!
- Szóval ennyit értem neked... - bólogattam. - Azt hittem köztünk van valami, ami miatt működhetett volna. De te ennek csak úgy véget vetettél... Én erre nem vagyok kíváncsi. Menj csak vissza a kis fiúcskádhoz, nem érdekel, de engem hagyj békén! - néztem mélyen a szemébe, majd meg sem várva a reakcióját, megfordultam és otthagytam őt.

*Clara szemszög*
Nem bírtam magammal. Tudtam, hogy nem szabadna, de hamarabb cselekedtem, mint gondolkodtam. Miközben a többiek távolabb húzódtak - kettesben hagyva Liam-et és Danielle-t - én visszafordultam és meghúzódtam egy fánál, közel Liam-ékhez. Az egész beszélgetésnek szem- és fültanúja voltam. Elkerekedett szemekkel néztem őket. A helyzet rosszabb volt, mint gondoltam volna. Liam-et - bár nem látszott rajta - nagyon megbánthatta most Danielle. Amikor Liam hirtelen megfordult és otthagyta Dani-t, visszasiettem a többiekhez...

*Liam szemszög*
- Menjünk haza! - néztem Niall-re, mire mindenki mozgolódni kezdett.
Nem szóltak semmit, nem kérdezték, hogy mi volt... csak feszülten ballagtak mellettem. És ezért hálás voltam nekik. Ha beszélnem kellett volna, biztosan elcsuklott volna a hangom és... Nem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy Danielle lássa, mennyire mély nyomot hagyott ez most bennem. És most nem arra gondolok, hogy szakított velem. Hanem, hogy milyen áron... Inkább összeszorított fogakkal ültem be az időközben hívott taxiba. Egész végig gondolkodva bámultam ki az ablakon. Eszembe jutott megannyi együtt átélt élmény... Keserű mosoly kúszott az arcomra. Befejezhettük volna szebben is... Ha nem derül ki, ha nem látom ma meg, talán kedves emlék maradt volna... De Ő ezt mind romba döntötte egy pillanat alatt. Az a sok együtt töltött idő... most semmit sem jelentett. Már biztosan nem fordíthatjuk ezt vissza. A kapcsolatunknak vége. Örökre. Most mindenki elképedve nézne rám, ha hallaná a gondolataimat - hiszen mindent meg lehet oldani. Lehet. De sosem tudnám újra úgy szeretni, mint régen. Ha egyáltalán valaha is újra összefutnánk... Talán ennek így kellett lennie. Talán nekünk nem szántak többet együtt. Talán valami mást tartogat számomra a sors. Talán... ez a vég valami más kezdete...