42. fejezet - Miles away from You

/Mérföldekre Tőled/

Sziasztok! 

Megint új fejezet... x :)

*Amy szemszög*
Már napok óta nem tudtunk Niallel Skype-olni, mivel ő nem nagyon ért rá, így maradtak a gyors telefonbeszélgetések, amikben szinte csak a legfontosabb dolgokat tudattuk a másikkal. Ennek fényében felettébb izgatottan ültem le a laptopom elé, amikor Nialltől kaptam egy üzenetet, hogy végre tudunk webkamerázni is.
Pár pillanat múlva végül megpillantottam a mosolygós fejét, ami belőlem is hasonló reakciót váltott ki. Mint egy kisgyerek, aki végre megkapja álmai ajándékát, úgy bámultam a képernyőt csillogó szemekkel, aminek másik felén Niall hasonlóan nézett rám.
- Olyan jó látni téged! - sóhajtott fel Niall önfeledten.
- Én is boldog vagyok, hogy végre látlak - mosolyodtam el.
- De olyan távol vagy - biggyesztette le a száját.
- Igen. De neked most úgy is a turnétokra kell koncentrálnod - jelentettem ki. - Biztosan élvezed...
- Igen, nagyon. Minden koncert fergeteges. Lehengerlő, hogy milyen ereje van az egésznek. Az a rengeteg rajongó! - bólogatott Niall izgatottan. - Képzeld, ma... - kezdett bele valamibe, de nem tudta folytatni, mert Louis és Zayn vigyorgó feje hirtelen megjelent kamera előtt, majd vad integetésbe kezdtek.
- Szia, Aaamyyy! - üdvözöltek.
- Sziasztok! - köszöntem nevetve.
- Hú, ha látnád Niall milyen nélküled! Folyton rólad dumál, minden alkalmat megragad, hogy felhívhasson, próba közben néha belekölti a nevedet a szólóiba... Semmi más nem jár az eszében, csak te - mesélte Louis, miközben Niallt bökdöste.
- Hagyd már abba! - motyogta vörös fejjel az ír manóm, majd kitaszigálta Lou-t a képből.
- Bocsi, csak Louis unatkozik... - magyarázkodott zavartan.
- Nem is! Minden igaz, amit mondott! - hallottam Zayn hangját valahonnan a háttérből, mire elnevettem magam.
- Semmi gond, Niall - mosolyodtam el. - Te is nagyon hiányzol nekem... Nagyon - néztem komolyabban a kamerába.
- Ennek örülök - mutatott rám a kamerában Niall.
Összesen másfél órát tudtunk Skype-olni, mert utána készülődniük kellett az esti koncertre...

*Timi szemszög*

Amióta hazaértünk, sős, még Londonban sem csekkoltam semmilyen közösségi oldalt, így most, hogy volt időm, este felmentem Twitterre. Meglepetten néztem az alaposan megszaporult követőim számát, majd elolvastam egy tucat nekem küldött kedves tweetet, és válaszoltam is párra. A sok pozitív dolog között, aztán... 

Aztán megakadt a szemem egy tweeten. A bejegyzés írója nekem szánt mondataival könnyeket csalt a szemembe... de ezek most nem az örömtől fakadtak. Döbbenten olvastam el a sorokat, majd még több hasonlóan szemem elé kerülő tweetet. 

A sok kedves üzenet, mintha egy pillanat alatt szertefoszlott volna. Az agyamat az a sok gyűlölködő tweet töltötte meg.  

"Nem illesz hozzá!", "Nem érdemled meg Őt!", "Csak kihasználod a helyzeted!", "Egy elkényeztetett dög vagy!", "Hagyd Harryt békén, Ő nem a tied!", "Csak a pénze kell neked, mi?!" és ezek még csak a legnyomdaképesebb verziók voltak...

Legbelül mindig tudtam, hogy ez lesz. Csak valahogy sosem tudtam elfogadni. A tény, hogy ezek közül minden nekem szól, kezdett szétszaggatni belülről.

Miért? 

Miért gyűlölnek? Hiszen nem is ismernek...

Homályos tekintettel megragadtam a telefonomat és benyomtam a gyors-hívást. Most csak egy valakivel tudnék beszélni. Csak Vele.

- Mi-miért gyűlölnek? - kérdeztem zokogva, amikor Harry fogadta a hívásom.
- Mi történt? - hallottam rémült hangját.
Az a sok gyűlölködő üzenet, poszt, kép... Most mind a fejemben keringtek, mintha egy rémálomban lennék.- A Twitteren... - csuklott el a hangom. - Mindenhol, mindenki... - próbáltam elmagyarázni, de nem tudtam, mivel folyamatosan előtört belőlem a zokogás, végül valahogy sikerült megértenie.
- Ó, ne... - sóhajtotta, mire lehunytam a szemem. - Miért nem lehetek most melletted?! - kérdezte enyhén dühösen, amiből arra következtettem, hogy inkább magától kérdi. Egy pillanatig azt hittem, nem mond semmi többet; csak a saját szaggatott lélegzetvételemet hallottam és az arcomon lefolyó könnycseppeket éreztem.
- Kicsim, nagyon figyelj rám. Semmi és senki véleménye nem számít, rendben? - kérdezte, mire aprót bólintottam, bár ezt ő nem láthatta. - Ők nem is ismernek. Nem tudják, hogy milyen vagy, és hogy mi van közöttünk. Nem tudnak semmit rólunk, csak azt, amit a médiában hallanak. Semmi többet... Ne engedd, hogy az a pár rosszakaró tönkretegyen.
- De nem tudok nem törődni mások véleményével - mondtam szomorúan.
- Hidd el, meg tudod csinálni. Régen én is ilyen voltam. Aztán kezdtem megismerni ezt a világot és vele együtt alkalmazkodtam - magyarázta. - Elég erős vagy hozzá.

- Csak szerinted...

- Ez nem igaz. Tudom, hogy az vagy - mondta, mire halványan elmosolyodtam. - Van a közeledben egy ablak? - kérdezte. 

Odasétáltam az említett dologhoz és kinéztem rajta. Különösen tiszta volt a csillagos égbolt.

- Igen, miért?
- Látod a Holdat?
- Persze - bólintottam, miközben az égitestet kémleltem. Eközben a zokogásom csak enyhe szipogássá tompult.
- Most én is azt nézem. Ugyanazt a Holdat, mint te. Csak a világ másik felén - mondta megnyugtató hangon. - De tudd, hogy veled vagyok. Bármekkora a távolság is. Mindig veled leszek... - szavai melegséggel töltöttek fel. - Szeretlek, Timi.
- Én is szeretlek - suttogtam. - És tudom - mosolyodtam el, majd letöröltem a könnyeimet. - Nagyon hiányzol.
- Te is nekem.

Éreztem, hogy mosolyog, bár nem láthattam. A tudattól, hogy bármi történjék is, mindig mellettem fog állni, szaporábbá vált a szívverésem.

- Sajnálom, hogy keresztül kell menned ezen. Én... nem tudok most melletted lenni, hogy megvédjelek, és ez... - kereste a szavakat.

- Nem védhetsz meg mindentől - jelentettem ki halkan.
- De megpróbálhatom.