/Újra otthon/
#ÚJ_RÉSZ
Tudom, hogy hónapok óta nem írtam,
és nagyon sajnálom,
de valahogy mindig valami közbejött.
Ha lenne még pár olvasóm,
azoknak jó olvasást! :)
Elmélkedésemből egy meleg hang ébresztett fel, amit ezer közül is felismertem volna, és minden idegszálam bizseregni kezdett hallatára:
- Elbarikádoztad magad? - mutatott Harry a körülöttem álló bőröndökre, miközben zöld szemeivel igézően fürkészett.
- A bőröndök tették, fogságban tartanak - mondtam játékosan.
Belül boldogan csapkodtak a lepkéim, ahogyan őt néztem. Élénk szemei alatt az apró karikák és álmos mosolya árulkodtak arról, mennyire fáradt, hiszen a tegnapi koncert után hajnalban kelt ő is. Mindezt miattam. A szívem hevesen vert ennek tudatában.
- A lovagod máris kiszabadít, hercegnőm - mondta ajkain bujkáló mosollyal, aminek hatására én is elmosolyodtam, majd áthelyezte a köztünk levő csomagokat és hosszasan megcsókolt.
- Mi folyik itt, fiatalok? - hasította a kora reggeli levegőbe Louis hangja.
Mindketten összerezzentünk, majd a hang irányába fordultunk. Harry arcán is ott ült az a kellemes pír, akárcsak az enyémen, miután ajkaink eltávolodtak egymástól.
- Amy és Timi készen állnak az indulásra - hangzott Niall válasza Louis kérdésére.
A nappali ajtajában állt, ajkait egy óvatosan szomorkás mosolyra húzta. Amy épp akkor lépett ki a fürdőszobából.
- Sziasztok! - köszöntötte Rikkit és Louist.
- Segítünk levinni a csomagokat - ajánlkozott Louis, majd a fiúkkal el is tűntek pár csomaggal együtt.
Rikki segítségével kiválasztottunk Amyvel egy-egy ruhaszettet, ami ideális utazásra, majd mindketten lezuhanyoztunk és átöltöztünk. (Eddig pizsama volt rajtunk.) Mire végeztünk, a lakásban már csak Niall és Harry volt, Louis és Rikki lent várakoztak az autónál.
***
- Beszéltem Lolóval. Zayn, Abe, Liam, Clara és ő már a repülőtéren vannak óriási transzparenseket tartva számunkra! - mondta kuncogva Amy, amikor már a reptér felé hajtottuk az úton.- Ugye most viccelsz? - néztem rá elképedve, majd az arckifejezését látva én is elnevettem magam Loló poénján.
A kisbuszt, amivel utaztunk, Louis vezette. Ragaszkodott hozzá, hogy ő vigyen ki minket a repcsihez (Harryvel, Niallel és Rikkivel együtt). Miközben tempósan haladtunk London utcáin, az ablakon kinézve utolsó pillantást vethettem a városra. Az eget békés, de szürke felhők tarkították, melyek közül néhol kikandikált a napfény; ezzel különleges légkört teremtve Londonnak. A Temze látványa a budapesti Dunát juttatta eszembe. A két város sok mindenben hasonlít és mégis olyan különbözőek...
***
A repülőtér váróterméig vezető rövid úton rengeteg rajongó várt ránk. Amikor megérkeztünk, hangos sikítozásba törtek ki. Legnagyobb döbbenetemre nem csak a fiúk miatt voltak itt, hanem miattunk is. Pár rajongóval közös fotót készítettünk (belefért az időnkbe), sokuk jó hazautazást kívánt Amynek és nekem, amit boldogan fogadtunk.
***
A váróteremben Liam, Clara, Zayn, Abe és Loló várt ránk. - George jó utat kíván nektek. Örül, hogy megismerhetett titeket! - adta át barátja üzenetét Loló, majd megölelt mindkettőnket, ahogyan a többiek is tették.
- Légy jó, csajszi! - mondta Louis mosolyogva, miközben átölelt.
- Az leszek - bólintottam vigyorogva. - Vigyázol majd Harryre? - kérdeztem suttogva, hogy csak ő hallja, ezalatt szorosan magamhoz vontam.
- Persze - mosolyodott el -, de tudnod kell, hogy nem lesz erre szükség... Harry szeret téged. Sosem láttam még ilyen elkötelezettnek - simított végig a karomon nyugtatóan.
- Köszönöm.
Louis olyanná vált számomra, mintha a testvérem lenne. Bohókás mosolya és viccei mindig megnevettettek, mégis tudtam, bármikor számíthatok rá. Arcvonásait viszonozva bólintottam, végül Felé fordultam. Zöld szemei fürkészve néztek, majd lesütve őket, apró mosoly suhant át az arcán.
Hát ez a pillanat is eljött.
- Pár hét - motyogta Harry, miközben szorosan a karjába vont.
Nem tűnt olyan soknak, a szemem mégis szúrni kezdett a kibuggyanni készülő könnyeimtől, amiket végül visszafojtottam. Az illatával volt megtelve a tüdőm, bal kezem puha fürtjei közé vándoroltak, miközben ő lassan, lágyan megcsókolt. Egyik karjával a derekamat fogta, szabadon maradt kezeink összekulcsolódtak.
- Pár hét - ismételtem szavait, majd mosolyogva a szemébe néztem. Éreztem, hogy a minket összekötő kapocs ki fogja bírni a távolságot és ez erőt adott...
*Amy szemszög*
Niallel csak egymás előtt álltunk. Egyikünk sem ejtett ki szavakat, egyszerűen csak néztük a másikat, kiélvezve a még együtt tölthető perceinket.
- Nem tudom, hogyan kell búcsúzni - nevette el magát kissé kínosan az ír manóm.
- Én sem - vallottam be, miközben tekintetemmel követtem az ujjaimra rákulcsolódó kezét.
- Tudom, hogy ez nem a világ vége, de akkor sem akarlak elengedni - motyogta a fülembe, miután magához húzva megcsókolt.
- Ha nem teszed meg, lekésem a gépem - haraptam az ajkamba vigyorogva.
- Mi olyan vicces? - kérdezte Niall értetlenül összevont szemöldökkel.
- Semmi csak... - gondolkodtam el. - A koncerten mondtál valamit, csak az jutott eszembe - néztem a szemébe. - Tényleg mindig fontos leszek neked?
- Honnan gondolod, hogy ezt rád értettem? - kontrázott most már ő is vigyorogva.
- Á, csak átfutott az agyamon - tettem az ártatlant.
- Persze, hogy mindig - húzott magához még egyszer, majd ajkai az enyémre tapadtak...
***
A repülőút egész kellemesen telt (Igen, Harry és Niall áttetették a meglévő jegyeinket első osztályra, hiába is bizonygattuk, hogy nekünk jó az eredeti gép is...). Zenét hallgattunk, képeket készítettünk/nézegettünk, aludtunk; végül megérkeztünk a ferihegyi repülőtérre.
- Itthon vagyunk! - szorítottam meg Timi kezét, miközben kiléptünk a repülőből és egy hónap után újra magyar földre léptünk.
Átvettük a csomagjainkat, majd beszéltünk a szüleinkkel, akik persze már tűkön ülve vártak minket a várakozóban. Miközben afelé tartottunk, döbbenten tapasztaltuk, hogy egy tucat lány megrohamoz minket és össze-vissza beszélve "támadnak meg minket".
- Áááááá! Itt vagytok. Nem hiszem el! Kaphatok autogramot? - nézett rám csillogó szemekkel az egyikük.
- Úgy lennék a helyetekben! Ez minden álmom, de most nem érdekel, hiszen magyarok vagytok és wááááá! - hadarta egy másik lány.
Timivel olyan értetlen és döbbent fejet vágtunk, mint még soha, és csak pislogva néztük őket. Aztán, mintha fejbe vertek volna, megértettem mi történik. Timi szemében is látszott a hirtelen felismerés. Hát, persze. Hiszen a Londonban történtek tűzként terjedtek itthon is. És jobban megfigyelve az előttünk tolongó lányokat, tényleg nem nehéz kitalálni, hogy ők mindenről tökéletesen tudnak... Egymásra néztünk, majd mosolyogva eleget tettünk kérésüknek. Kiosztottunk pár autogramot és közös fényképet is készítettünk velük, mint valami sztárok (!).
Még a döbbenetből sem ocsúdhattunk fel, amikor végre a reptér épületébe beléptünk. A rengeteg igyekvő utas és családtag között aztán megláttuk a szüleinket. Olyan szorosan öleltek magukhoz, hogy levegőt is alig kaptunk.
- Anya, megfulladok! - hallottam Timi motyogását.
- De annyira hiányoztál nekünk! - szólaltak meg a szülei egyszerre, miközben az enyémek kérdésekkel bombáztak folyamatosan.
***
*Timi szemszög*
A reptér melletti kávézóban csücsültünk, miután rávettük apáékat, hogy csak ez után menjünk haza.
Oké, nem húzhatjuk tovább; el kell mondanunk nekik - néztem Amyre jelentőségteljes pillantással. Szerencsére egyből vette az adást.
- Öhm, emlékeztek, hogy mit mondtatok nekünk egy hónappal ezelőtt, amikor elbúcsúztunk? - kezdte óvatosan.
- Azt, hogy "lassan a pasizással" - idéztem anyát.
- Hát, ezt nem sikerült annyira betartanunk - vigyorodott el Amy, majd összenéztünk.
Apa olyan apai nézéssel fürkészett, hogy nem is bírtam rápillantani, így anyára szegeztem a tekintetemet, aki persze teljesen bezsongott a mondandónktól...
Elmondtunk mindent nekik (Ööö, oké, lehet, hogy csak azt említettük, amiről feltétlenül tudniuk kell...), miközben a szüleink hol vigyorogva hallgattak minket, hol megfeledkezve arról, hogy egy kávézóban vagyunk, számon kérték, hogy ezt miért csak most tudják meg, amire az volt a válaszunk, hogy "ez nem teljesen telefon- vagy Skype-téma", amivel persze nem értettek egyet... Végül egy jó hosszú beszámoló és megbeszélés után, kicsit fáradtabban, de könnyebb lelkiismerettel hagytuk el a helyet, hogy az autóval végre hazamenjünk. (A szüleim, illetve Amy szülei kicsit sokkos állapotban is voltak a hallottaktól, de tudtuk, hogy csak feldolgozzák ezt majd valamikor...)
[3 nap múlva]
Valójában csak három napja voltam még itthon, de olyan érzés volt, mintha már egy hete lennék, annyi minden történt a hazaérkezés óta. Kicsomagolás, beszámoló különböző ismerősöknek (komolyan már fájnak az arcizmaim, annyit használtam őket), folyamatosan a telefonon és/vagy Skype-on lógás (gyűlölöm a távolságot, argh), ajándékosztogatás (Amyvel mikulássá avanzsáltunk, mivel természetesen mindenkinek vettük valami apróságot Londonban), a szüleim végre lenyugodtak és tudomásul vették a tényt, hogy bizony a lányuknak barátja van... (Harryvel többször is webkameráztak már, és a fiúkat is megismerték, amennyire így lehetséges), picit furcsa volt mindenhonnan magyar szót hallani, de ehhez hamar hozzászoktunk, bár néhány ember szerint enyhe angol akcentusunk volt...
